Mészöly Gedeon

Mészöly Gedeon születésének 120. és halálának 40. évfordulója alkalmából Sárbogárd város önkormányzata és a Madarász József Városi Könyvtár emlékülést rendezett Sárbogárdon, a jeles nyelvész és műfordító szülőföldjén 2000. május 29-én. 

Mészöly Gedeon életműve

    1. Egy-egy tudományág kiemelkedő egyéniségei nemcsak nagyot, maradandót alkotnak, nemcsak példát mutatnak emberségből, hanem egyben „polihisztorok”: átfogják a szomszédos diszciplínákat, sőt a teljesebb művelődéstörténetet, ezenkívül szaktudományukban is gyakran előre mutatnak, saját koruk előtt járnak.

Ilyen kiemelkedő egyéniség volt Mészöly Gedeon, aki örökre beírta nevét a magyar és a finnugor nyelvtudományba, de aki szinte hasonló módon járatos volt a néprajzban, a magyar és a világirodalomban és a legszélesebb értelemben vett művelődéstörténetben. Emellett igen közel állt a szépirodalomhoz: regénye jelent meg, és a világirodalom számos remekét ültette át nyelvünkre. És ha halála után negyven évvel csak egy pillantást vetünk mai nyelvtudományunkra, azonnal szemünkbe tűnik, hogy Mészöly professzor több vonatkozásban előkészítője volt mindannak, amit korunk hozadékának vallunk. Mert mi is jellemzi az ezredvég nyelvészetét? Röviden az, hogy szemléletében, irányultságában, módszerében megváltozott, és egyben kiszélesedett. Eltolódtak ugyanis a nyelvészet korábbi súlypontjai, elsősorban a szinkrón jellegű diszciplínák javára; nagy hangsúlyt kapott továbbá az elméleti háttér és az általános nyelvészet. Előretört az interdiszciplinaritás; se szeri, se száma az új vagy részben új megközelítéseknek, módszereknek; új stúdiumok születtek, olyanok, amelyek az interdiszciplinaritás jegyében a nyelvészetnek egyúttal a más tudományágakkal való kapcsolatát is jelzik, ilyenek: a kommunikációelmélet, a szemiotika, a szociolingvisztika, a szövegtan, a pragmatika, a beszédtett-elmélet, a kognitív nyelvészet. És kiemelhetjük, hogy például a stilisztika, a retorika és különösen a mostanában formálódó szövegtan révén — meg a hermeneutika hatására is — a nyelvtudomány sokkal közelebb került az irodalomtudományhoz, az irodalomelmélethez és a szépirodalmi — költői vagy prózai — szövegek beható elemzéséhez.

Nos, az interdiszciplinaritásra aligha találnánk jobb példát Mészöly Gedeon munkásságánál. Szó- és szóláskutatásában például nyelvtörténeti, nyelvjárási és irodalmi adatokra, valamint a tárgyi és szellemi néprajz tanulságaira támaszkodva és természetesen nem mindennapi fantáziáját, sziporkázó ötleteit is felhasználva számos új, váratlan eredményre jutott. De egy-egy szó eredetének a kutatásában mindig figyelembe vette a szociolingvisztikai tényezőket, továbbá egy-egy jelentésváltozás kapcsán a mentális folyamatokat, és műfordításai során tekintettel volt a teljes szöveg, illetve a műfaj sugallataira. [129] Úttörőjévé vált aztán a stílustörténeti vizsgálódásoknak. És még sorolhatnám tovább. Lássuk azonban mindezt a teljes életműben.

    2. Induljunk ki abból, hogy mivel bocsájtotta útjára a család, a szülőföld, és hogy hogyan alakult Mészöly professzornak a tanári és tudósi pályája.

1880. június 10-én született a Fejér megyei Tabajdon, mint maga utalt rá kedves szavakkal: „a kies Váli völgy” egyik falujában. Szülei — Mészöly Pál református lelkipásztor, az édesapa és Farkasdy Laura, az édesanya — három fiútestvérével, Endrével, Pállal és Dezsővel együtt igen gondos nevelésben részesítették. Az apa az ötödik gimnáziumig maga tanította fiait otthon. Mészöly Gedeon a középiskola további osztályait az Arany János-i hagyományokat ápoló nagykőrösi gimnáziumban végezte, ahol éppen édesapja is tanult, méghozzá Arany János tanári irányításával. Ilyenformán a tabajdi otthon — ahol sok szó esett irodalomról, továbbá történelemről, hisz kilenc Mészöly vett részt az 1848-as szabadságharcban, közöttük Mészöly Farkas honvéd alezredes, akire büszkén emlékezett Mészöly Gedeon is (vö. In memoriam Gedeon Mészöly. Acta Universitatis Szegediensis Sectio Ethnographica et Linguistica. Szeged, 1961. 8—11, továbbá Népr. és Nytud. II. 1958: 26—30) —, a híres nagykőrösi gimnázium — amelyben olyan tanár-, tudós-, illetve költői egyéniségek tanítottak, mint Szilády Áron és Szász Károly — egyaránt a múlt, a szülőföld, az ott élő nép, a nyelv és az irodalom szeretetére, továbbá minél alaposabb megismerésére nevelték a gyermeket és diákot. Nyilván innen vagy innen is táplálkozott az a minden iránti érdeklődés, az a reális népi szemlélet és megfigyelőképesség, az a belső késztetés, hogy mindennek utánajárjon, ami aztán lényegesen hozzájárult Mészöly Gedeon sajátos nyelvkutató módszerének a kikristályosodásához, és ami a költészethez, a műfordításhoz, az irodalmi művek és a stiláris jelenségek tanulmányozásához is — talán minden más tényezőnél nagyobb mértékben — elvezette.

Egyetemi tanulmányait a bölcsészkar magyar—latin szakán Kolozsvárt és Budapesten folytatta. Kolozsvárt szerezte meg 1906-ban a bölcsészdoktori, 1908-ban pedig a középiskolai tanári oklevelet. 1903-tól 1915-ig a kunszentmiklósi református gimnáziumban tanított, közben 1911-ben és 1912-ben külföldi tanulmányúton járt. Bécsben, Münchenben és másutt első bibliafordításunk, mindenekelőtt a Bécsi és Müncheni Kódex kéziratait, valamint ezek latin forrásait kutatta, vizsgálta.

Mészöly Gedeon tudományos pályája — tanári szakjai is minden bizonnyal erre ösztökélték — az irodalom felől indult el, de úgy, hogy a nyelvi-stilisztikai oldal vizsgálata máig példamutató benne. Egyébként gyermekkorában maga is írt verseket, és arról sem szabad megfeledkeznünk, amiről Nyíri Antal így emlékezett meg szép nekrológjában: „ha ... séta közben a tájnak valami festői szépsége megragadta: már azt elemezte. Felvázolta rajzát, keverte a színeket, és maga előtt látta az ihlet alkotta képet is. Mert Mészöly Gedeonban is ott élt Mészöly Gézának festői tehetsége — hat vázlatfüzetbeli művészi ceruzarajzai mutatják ezt...” (In memoriam Gedeon Mészöly 6). 1903-ban kezdte írni, és 1906-ban jelentette meg doktori értekezését Tinódi Lantos Sebestyénről, amelyben szinte elibénk varázsolja — már ekkor a rá annyira jellemző sokoldalúsággal — Tinódi korát, életpályáját, krónikái létrejöttének körülményeit, s közben bemutatja e művek szerkezetét, nyelvi-stiláris eszközeit is. Bár munkásságában a későbbiek során inkább a nyelvészet felé billen a mérleg, a szépirodalmi vizsgálódások — nem kis részben a nyelvészetiekkel együtt — mindvégig érdeklődésének középpontjában maradnak. Nem szólva arról, hogy mindez hamarosan kiegészül a néprajzi, a művelődéstörténeti kutatásokkal, jobbára szintén az előbbiekkel összefonódva. Első értekezése után — mint Nyíri Antal megállapítja „A nyelvtudós Mészöly Gedeon” című igen alapos értékelő dolgozatában (MNy. 1981: 265—82) — „sűrűn jelennek meg nyelvtudományi fejtegetései a szakfolyóiratokban”. [130] Ebben az időszakban nyelvészeti-nyelvtörténeti tárgyú közleményeinek a száma csaknem eléri a harmincat. Ezekben vizsgálja bizonyos határozók és határozói igenevek, valamint képzők és szavak történeti alakulását, és bogozza a régi kódexek bibliafordításainak összefonódott szálait. Hogy milyen eredménnyel, azt jelzi a következő tény: 1913-ban „A Döbrentei-codex evangéliumai és a Müncheni Codex” című dolgozatát az Akadémia a Sámuel-díjjal tüntette ki. Az irodalom iránti további érdeklődését mutatja többek között az, hogy Tinódi után Seneca felé fordul.

1915-től 1922-ig a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában tisztviselő. Itt még közelebb kerül a nyelvtörténeti és irodalmi forrásokhoz. Tovább folytatja szó- és szóelemtörténeti kutatásait. Vallatja a nyelvemlékeket (Halotti Beszéd; Döbrentei- és Apor-kódex), és közben máig mintaszerű módon a latin eredetivel együtt közzéteszi az Új Nyelvemléktár első köteteként a Bécsi Kódexet. Ezenkívül foglalkozik későbbi nyelv-, illetőleg irodalmi emlékekkel (Rimay János levelei, Vér András menedéklevele, Drágffy János végrendelete, a Szelestei-féle ráolvasás, Wesselényi nádor levele 1663-ból stb.). Az irodalom — igaz, hogy elsősorban mint filológusnak — ismét az érdeklődése középpontjába került. Újból megjelenteti Katona „Bánk bán” című tragédiáját, az első, 1821-es kiadás „betűszerinti másaként” és utószóval ellátva, továbbá Madáchnak „Az ember tragédiája” című drámai költeményét az 1863-as kiadás nyomán és előszó kíséretében, valamint Gvadányi József „Pöstyéni förödés...” című mulatságos versét. És már ebben a pályaszakaszban megismerkedünk Mészöly Gedeonnal, a műfordítóval is: Janus Pannonius egy versén kívül „átkölti magyarra” Johannes Secundus „Csókok könyve” című művét, mégpedig „a szép latin versekből a római rythmus muzsikájában”.

1922-ben nevezték ki egyetemi tanárrá a szegedi egyetem Bölcsészettudományi Karának Urál-altaji nyelvtudományi tanszékére. Itt tanított, nevelt, kutatott egészen 1958-ig, nyugalomba vonulásáig, néhány éves megszakítással, amikor is — Észak-Erdély visszatérte után — a kolozsvári egyetem Finnugor és magyar nyelvtudományi tanszékén tette ugyanezt. Közben 1921-től levelező tagja volt a Magyar Tudományos Akadémiának, tagja volt továbbá a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak és a helsinki Finnugor Társaságnak. Munkásságának eredményességét egyébként több kitüntetéssel ismerték el.

    3. Ez alatt a három és fél évtized alatt bontakozott ki igazán Mészöly Gedeon, a szellemes előadó, a hatásos nevelő, a sokoldalú tudós, a kiemelkedő műfordító, a jeles szépíró, a példamutatóan tevékeny szerkesztő és a nyelv legteljesebb egésze iránt érdeklődő ember.

Mészöly Gedeon ízig-vérig nyelvtörténész volt — igaz, sajátos módon: igen gyakran átlépte a nyelvészet határát, valamennyi tudományágat bevonta vizsgálódási körébe, hogy végére járjon az éles szemmel meglátott nyelvészeti problémáknak. Különösen érdekelte az ómagyar kor, a legrégibb szövegemlékek, köztük az első bibliafordítások nyelve. Összefoglaló tanulmányt jelentetett meg a Halotti Beszédről és az Ómagyar Mária-siralomról, hogy aztán félszáznál is több szótörténeti fejtegetésének, valamint egyes ragok és képzők történeti vizsgálatának, továbbá az ugor és finnugor korba belevilágító vizsgálódásainak eredményeit felhasználva közreadja a nyelvtörténeti munkásságát mintegy összegező monográfiát: „Ómagyar szövegek nyelvtörténeti magyarázatokkal” (1956.).

Mészöly professzor számára — mint már utaltam rá — nem vált el a nyelvészettől az irodalomtudomány. Elsőrendűen irodalmi célú dolgozatai közül kettőt emelek ki: a „Pálóczi Horváth Ádám énekeskönyve” és a „Kölcsey Hymnusa és a Hymnus Kölcseyje” címűt. A szépirodalom iránti egész életében tartó szenvedélyes vonzalmát más tények is jelzik: különböző szempontú szövegkiadásai, műfordításai és szépirodalmi működése. A Nép és Nyelv 1941. évi kötetében folytatásokban teszi közzé „Szűz Szent Margit asszonynak, [131] Béla királynak leányának életé”-t, majd ugyanott a Margit-legendának a XV. században latinból németre fordított változatát. Szintén 1941-ben adja ki „új versekbe szedve” Zrínyi Miklós „Szigeti veszedelem” című eposzát.

A fordítás végigkíséri életének ezt a leghosszabb és legtermékenyebb szakaszát is. Idetartozó művei közül három emelkedik ki különösen. Puskin verses regényét, az Anyegint először 1945-ben, második kiadásban pedig 1948-ban jelentette meg, és mintegy hattyúdalként Homérosz Odisszeáját.

Végül említsük meg, hogy Csokonai nemcsak költészetével, nyelvével és stílusával vonzotta, hanem egyéniségével is: megírta életregényét „Földiekkel játszó...” címen.

Mészöly gazdag életpályáját a felsoroltakon kívül néprajzi, művelődéstörténeti, stilisztikai, leíró nyelvtani, nyelvművelő stb. cikkei, egyetemi jegyzetei, sokrétű könyvismertetései, felszólalásai, a köszöntők és nekrológok, valamint fáradságot nem ismerő szerkesztői tevékenysége teszik igazán teljessé.

Nyugalomba vonulása után már nem sokáig élvezhette az immár kevésbé kötött, de sosem lankadó munkálkodást, 1960. május 29-én Budapesten meghalt. Hamvai a sárbogárdi temetőben nyugszanak, kedves ősei sírja mellett.

    4. Mészöly Gedeon tudományos munkálkodása — amint láttuk — több mint egy fél évszázadot ölel fel, megközelítőleg századunk első öt és fél évtizedét. Ha most, csupán összefoglalóan, arra akarunk rámutatni, hogy Mészöly professzor hogyan vált részesévé kora nyelvtudományának, a következőket állapíthatjuk meg. Mindjárt pályájának indulása után — éppen sajátos nyelvtörténeti kutatómódszerének a kialakításával — a századfordulói nagy alkotók méltó folytatójának bizonyult. Teljes kibontakozása idején, a két háború között mégsem tudott igazán hatni. Az ok abban keresendő, hogy Mészöly a Budenz—Szinnyei-féle nyelvtörténeti koncepció fogyatékosságát feltárva a magyar nyelvtörténet lényeges fejezeteit új alapokra helyezte, ezeket az eredményeket azonban a „hivatalos tekintélyek” nem vagy csak igen kevéssé fogadták el. A nyelvtudomány országos irányításába sajnálatos módon 1945 után is csak kevéssé szólhatott bele. A szegedi tanszéket mindezek ellenére eredményes kutatóműhellyé fejlesztette ki, és az interdiszciplinaritás egy érdekes változatának a kialakításával — mint már jeleztem — a mát készítette elő.

És itt jellemeznünk kellene részletesebben ezt a sajátos módszert, illetve legalább vázlatosan, felsorolásszerűen bemutatni, hogy Mészöly Gedeon mennyiben vitte előre a nyelvtudományt a szófejtés és szótörténet, a történeti alak- és mondattan, a szövegtan, a stilisztika, az irodalomtudomány, a művelődéstörténet és a műfordítás területén. Ehelyett a nyelvtörténész Mészöly Gedeont inkább egy különösen szép és jellemző dolgozatának a segítségével mutatom be, amelyben a darvadozik ige eredete után nyomozott (Juhász Gyula darvadozása és Petőfi rónája: Acta Universitatis Szegediensis Sectio Philologica. Nyelv és Irodalom I. 1955: 7—32).

Tanulmányát Juhász Gyula Nyegyvenhatosok című versének a Tömörkényt megidéző — ahogy ő mondja — zengő soraival kezdi:

Majd arra utal, hogy Tömörkénynek ez a Tisza menti néptől tanult szava Juhász Gyula révén így került be a magyar költői nyelvbe. A szó eredetének felderítéséért a néphez fordul, vagyis azt vizsgálja, hogy a darvak hogyan viselkednek, illetve hogy milyen [132] szerepet töltöttek be a magyar nép életében. Idézi Györffy Istvánt, aki azt írja többek között a „Nagykunsági króniká”-ban, hogy „Püspökladány, Madaras címeréül a darut választotta. A darvakat megszelidítve a háznál nevelték, mégpedig a rétben elfogott darufiókákból. Aki tudja, hogy milyen nehéz a darut vadászni, az könnyen elképzelheti, milyen bajos lehetett annak megközelíthetetlen költőhelyéhez hozzáférkőzni. De a rétes emberekben, különösen pedig a darvászokban, a pákászokban, madarászokban ördögi ügyesség lakozott. Kilopták volna ezek a tojást még a szarka alól is, úgy, hogy az nem vette volna észre! De kellett is a darutoll, nem úgy, mint máma.” Majd Chernel Istvánra hivatkozik, aki a „Magyarország madarai” című munkájában a következőkre utal: „...nemcsak tollai révén volt nálunk népszerű a daru. Egész lényével befészkelte magát a magyarság lelki világába, éppúgy, mint a gólya, különösen mikor még számos volt, s tanyája is sokfelé akadt... Nincs is több nemzet, mely úgy ismerte volna madarunk szokásait, mint mi. Ez a szoros viszony pedig abból fakadt, hogy a daru is ott tanyázott, ahová a magyart természete hajtotta: a végtelen rónán; hogy a daru is daliás, mozgásaiban délceg, büszke alak, amivel bizonyos nemzeti vonásaink rokonok...”. Eötvös Károly meg a Balaton körül való utazásában ilyen költői kérdéseket tesz fel — idézi Mészöly Gedeon —: „Ismered-e, ifjabb nemzedék, a darumadarat?... Hallottad-e hangját? Azt az egyszerű, de érces, erős hangot?... Láttad-e őket, mikor kora hajnalban s mikor alkonyatkor darvadoznak a lápon, a szigeten, s feltartott fejjel hol egy kiabál, hol valamennyi kiabál, s mindegyik tizenháromszor kiáltja el egymás után: Kátára, Kátára! Istennek és a magyar népnek ősmadara a daru.” Így érthető, hogy Tömörkény, a vízmenti nép lelkének, nyelvének jó ismerője, már a következőképpen fogalmazza meg a darvadozik szó jelentését: „A darvadozás a sötétben való beszélgetés művészete. Arról is jó takarékosság szempontjából, hogy nemcsak a világítóolaj nem fogy, de a dohány sem, mert hiába szívja az ember a pipát, nem ér az semmit, ha nem látszik a füstje.” Mészöly Gedeon így összegezi a legfőbb tudnivalót: „Az irodalomba Tömörkény oltotta belé. Kedves szavajárása volt, és szívesen gyakorolta is a darvadozás-t.”

Ezúttal — idő hiányában — nincs módom részletesebben méltatni Mészöly Gedeon már többször említett, igen széles körű munkásságát, bár ezt megtettem az 1982-es „Népünk és nyelvünk” című Mészöly-válogatás bevezető tanulmányában (14—24).

    5. Szólnom kell viszont mindenképpen Mészöly Gedeonról, a tanárról, pontosabban a nevelőről. Nyíri Antal, aki a legközelebb állt hozzá, így idézi nekrológjában Mészöly professzor emlékét: „Egyetemi tanári munkáját hálás tanítványainak szeretete fonta körül, mert a nyelvtudományt még azokkal a hallgatókkal is meg tudta szerettetni, akik elsősorban az irodalomhoz vonzódtak, és viszont: a nyelvészet iránt érdeklődő hallgatóiban nyelvészeti előadásai közben keltette föl az érdeklődést az irodalom iránt is. Állandóan arra törekedett — és ezt szóban is, írásban is megmondta —, hogy az egyetemi oktatás »ne legyen a megállapítottnak tartott eredményeknek okfejtés nélkül való közlése«, hanem »tárgyi adatokon nyugvó érveléssel« kell élnie az egyetemi tanárnak egyetemi előadásaiban is, tudományos munkáiban is. Hallgatói szerették, mert meglátták benne a nagy tudóst, a kiváló professzort, és megérezték benne az ifjúsághoz mindig vonzódó melegszívű embert. Órái után körülvették, kérdésekkel árasztották el, és Mészöly professzor egyetlen kérdést sem hagyott válaszolatlanul. Ha egyszerű szobájában fölkeresték, szívesen osztogatta ott is gazdag tudásának gyümölcseit, derült humorának fényét és melegét, s ha sétája közben hozzászegődtek — sokszor megtette ezt tanítványai közül József Attila és Radnóti Miklós is —, hamarosan vagy nyelvi, vagy irodalmi, vagy néptudományi, vagy művészeti kérdésről folyt a szó, aszerint, hogy mi foglalkoztatta kísérőjét vagy pedig éppen őt magát.” (In memoriam Gedeon Mészöly 5—6.) [133]

Egyéniségéhez szervesen hozzátartozik nem mindennapi változatosságú stílusa. Ebben — a szélesebb értelemben vett kifejezésmódban — tükröződik igazán Mészöly sajátos egyénisége. Magam így jellemeztem „Mészöly Gedeon és a stilisztika” című előadásomban, amelyet Szegeden, 1980. május 23-án a Mészöly emlékére rendezett tudományos ülésszakon mondtam el. Ide számítva éles logikáját, páratlan vitatkozóképességét és a mondatai mögött igen gyakran megbújó humorát, elmondhatjuk: ha igazolni kellene, hogy a nyelv, a mi nyelvünk sok húrú, csodálatos hangszer, vagy a stilisztika tudományos kifejezésével szólva be kellene mutatni, milyen a funkcionális stilisztika szabályainak megfelelő, a tárgyhoz, az alkalomhoz stb. illő, mindig hatásos stílus — akkor Mészöly Gedeon élőszóval elmondott beszédeire, előadásaira, köszöntőire, valamint írásaira mint példákra nyugodt lélekkel hivatkozhatnánk. Tudott ünnepélyes és költői lenni; tudott igazán népszerű módon előadni; birtokában volt a humor minden lehetséges eszközének, de nem volt kíméletes, ha úgy érezte, hogy a gúny fegyveréhez kell nyúlnia. Valóságos művésze volt a magyar nyelvnek.

Végezetül és összegezésként: mennyi emberség, mennyi szépség, mennyi gazdagság rejtezik a Mészöly-életműben! Munkáiban tehát Mészöly Gedeon itt van közöttünk, és tanít, nevel. Tanuljunk tőle szemléletet, módszert, erkölcsöt, tanuljuk meg tőle népünk és anyanyelvünk igaz szeretetét!

Szathmári István