2025. március 31.

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Milyen mély és mégis egyszerű igazság ez – az élet legnagyobb bizonytalanságai között is ott a remény: nem vagyok magamra hagyva. A pásztor jelenléte nemcsak fizikai gondoskodást jelent, hanem biztonságot, irányítást és mély, bensőséges kapcsolatot. Az a pásztor, aki ismeri minden gondolatom, minden félelmem, minden örömöm, és mégsem fordul el tőlem – épp ellenkezőleg: vezet.

Füves legelőkön terelget. A lelkünk gyakran fut, rohan, küzd és belefárad az élet mindennapos harcaiba. Isten azonban nyugalmat kínál – nem elvont elméletként, hanem valós tapasztalatként. Olyan, mint amikor egy zaklatott nap után leülünk egy csendes, napsütötte mezőn, és végre mély levegőt vehetünk. A pásztorunk nem kényszerít, hanem vezet – finoman, szeretettel. Ott, a csendes vizek mellett újraéleszti a lelkünket. Ő nem csak a testünket akarja megőrizni, hanem a bensőnket is gyógyítani.

Igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ez nem csak erkölcsi útmutatás, hanem identitás is: az Ő nevéhez tartozom, az Ő céljaihoz igazodom. Az út nem mindig könnyű – olykor keskeny, meredek vagy éppen sötét. De amikor a halál árnyékának völgyében járok, nem félek. Nem azért, mert én vagyok erős, hanem mert Te velem vagy. Ez a jelenlét az, ami megtart. Isten botja és vesszeje – a korrekció és a védelem eszközei – nem félelmet keltenek, hanem vigasztalnak. Mert aki vezet, az tudja, hova tart.

Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Isten nemcsak megőriz a próbákban, hanem ott, épp a szorongató körülmények közepette is megáld. Ez nem a világ logikája – ez mennyei gondviselés. 

Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján. Nem csak jó napokon, nem csak templomi csendességekben, hanem minden nap – akkor is, amikor összetörök, és akkor is, amikor ujjongok. Az Úr szeretete nem passzívan figyel, hanem kísér – lépésről lépésre, újra és újra. És én – ebben a hűségben és szeretetben élve – az Úr házában lakozom mindörökké.

Ez a zsoltár nem csupán költői szépség, hanem isteni valóság. Arra hív, hogy engedjük: Isten legyen a pásztorunk. Akkor a lelkünk megnyugszik, az utunk értelmet nyer, és a szívünk túlcsordul a hála forrásából. Mert az Ő jelenlétében nem csak túlélünk – ott életre kelünk.