2025. április 14.

Amikor a zsoltáros az égre tekint, valami mély, megdöbbentő kérdést tesz fel:
„Micsoda az ember…?”

Valóban – kik vagyunk mi, porszemnyi lények a végtelen világegyetemben? Egyetlen lehelet vagyunk a történelem sodrában, és mégis: Isten törődik velünk. Gondja van ránk. Nem feled el minket a csillagok forgatagában sem. Ez a gondolat nem kicsinyít el minket – épp ellenkezőleg: fölemel.

A zsoltár nemcsak kérdez, hanem választ is ad. Isten az embert kevéssel tette kisebbé önmagánál – ez felfoghatatlan méltóság. A teremtés koronája lettünk, felelősséggel felruházva, hogy gondozzuk, őrizzük, és ne uraljuk önkényesen azt, amit Isten a kezével alkotott.

Ez a felismerés két irányba vezet minket: alázatra és felelősségre.
Alázatra, mert semmit sem hoztunk létre saját erőnkből, mégis sokat kaptunk.
Felelősségre, mert amit kaptunk – a természet, az emberi kapcsolatok, a saját életünk – Isten bizalmának jelei.

Amikor elcsendesedsz, és az égbolt csillagait figyeled, engedd, hogy ez az egyszerű, mégis örökkévaló kérdés hasson rád:
„Micsoda az ember, hogy törődsz vele?”
És tudd meg: te is az vagy, akit Isten méltónak tartott arra, hogy szeretetét rád bízza, és kezébe vegyen, mint a legdrágább kincset.